Segítség az, ami segít

Az a segítség, ami segít. Olyanokkal vedd magad körül, aki ezt képesek érteni, elfogadni és eszerint cselekedni. Még akkor is, ha ők nem feltétlenül tartoznak a legközelebbi rokonsághoz, vagy ha pénzbe kerülnek. Vagy (legkevésbé javasolt forgatókönyv) ha ez a valaki te magad vagy: ha kénytelen vagy (részlegesen) saját magadnak (elő)gondoskodnod majd a szülés utáni időszakra.

Segítséget kérni talán a legnehezebb dolog. Miért? Egyrészt, mert nehéz átadni a kontrollt. Másrészt, mert félünk, ez valahol azt jelzi, hogy mi nem állunk a helyzet magaslatán; azt, hogy egyedül nem megy – a mai világunkban ez pedig nem valami nagy erény. Harmadrészt pedig, mert nincsenek rá szociális mintáink: társadalmi szinten merült a múlt homályába, hogy is kell a gyermekágyas anyát támogatni.

Régen, egy sokkal inkább közösség orientált világban persze ez nem így volt. Egy egész nagycsalád támogatta a friss anyát és a kisbabát. Illetve az egymásra utaltság során megtanult együttműködési és kompromisszumra való képesség pozitív érték volt. Tapasztalás és bölcsesség.

A modern társadalmaknak is vannak persze bizonyos, közösségileg behatárolt területei (csapatmunka, sport), ahol ezt most is kultiváljuk – csakhogy a szülés utáni rendkívül privát és intim időszak pont nem ez a kategória.

A gyermekágyra szólóan nincsenek jól bevált segítői mintáink. 

Az elvárás az, hogy egy újdonsült anyuka pár héten belül álljon vissza a “munkába”. Vannak országok, ahol ez tényleges munkahelyi visszatérést jelent, itthon egész barátságos helyzet van e tekintetben, de ha például van már otthon nagyobb gyerek, akkor a szülés után szinte azonnal visszaáll az anya az egy-gyerekes kerékvágásba. És sajnos ez egy kívülről, belülről, egyaránt ránk nehezedő elvárás. “Megszülted a gyereked, légy most már aztán tényleg jól!”

Mostanában az anyukák szülés utáni egy-két, vendégjárós hetet leszámítva lényegében eltűnnek a süllyesztőben: alig néz feléjük valaki (nemhogy komatállal, főtt étellel állítana be még a második hónapban is). Tényleg nagy érték a privát szféra és az individualitás, de ennek az ilyen archaikus helyzetekben megisszuk a levét. Mert ha megnézzük a régi, törzsi társadalmak életét, vagy ha biológiailag is rátekintünk az evolúciós mintáinkra, azt látjuk, hogy az újszülöttes időszakban az anyák nem voltak egyedül, sőt gyakran egy kis “falu” vette őket ilyenkor körbe.

A gyermekágyas időszak anyái az emberiség történelme során soha sem voltak olyan magányosak, mint most, a mi modern világunkban!

Ilyenkor sérülékenyek vagyunk. Gyermekágyas időszakban ráadásul még fizikailag is gyengék. Még arra is gyengék, hogy segítséget kérjünk. Sőt: sokszor azt sem látjuk tisztán, hogy mire is van igazán szükségünk, nem tudjuk pontosan megfogalmazni az igényeinket. Ha pedig ez az első babánk, akkor még elveszettebbek vagyunk: nem tudtunk előre készülni (amikor még nyugalom volt, a szülés előtt, és szervezni tudtunk volna), mert nem tudtuk még, mire számítsunk.

Ebben némiképp segít már tapasztalt anyatársak tanácsa, vagy a gyermekágyas tanfolyamok. Én mindkettőt nagyon ajánlom! Persze végső soron a saját gyerekágyas tervünket nekünk magunknak kell megírni, és a saját gyerekágyunkat magunknak kell megélni.

Bár a hétköznapi valóság az, hogy egyénileg és egyedül, gyakran magányosan, a saját bőrünkön (remélhetőleg nem kárán) fedezzük fel mindannyian, hogy mire is van szükségünk a gyermekágy alatt, azért tömören álljon itt:

Mi az, ami ebben a hat hétben segít? Ami tényleg segít.

Az segít,

  • ami megkönnyebbüléssel tölt el;
  • amitől ellazulsz;
  • ami mosolyt csal az arcra;
  • amitől szerelembe tudsz esni a babáddal (ami, bárki állít bármit is: egy folyamat, ráadásul megtámogatandó folyamat);
  • amitől zubogni kezd benned az oxytocin, ami a hosszútávú kötődés és (részben) a szoptatás hormonja;
  • amitől csurog maga a tej;
  • amitől árad a baba iránti szerelem.

Nem segít az,

  • ami stresszhormonokat vált ki;
  • amikor nem tudsz kilépni ebben a hat hétben a hétköznapok szokásos feladataiból és emiatt multi-taskingolnod kell;
  • amitől megfelelés kényszered lesz;
  • ami a túlzott teljesítésre ösztönöz;
  • amitől túlzó, vagy hamis (külső-belső) elvárásokat kelt benned;
  • amitől nem tudsz önmagad lenni;
  • amitől nem tudod új, megszületőben lévő anyai énedet felfedezni, kitanulni, elfogadni, és babáddal együtt megszeretni.

Van, amire tudunk készülni, de nagyon sok mindenre nem. Túlélési üzemmód van az első hetekben, épp hogy csak rövid lélegzetvételnyi időkre dugjuk csak ki a fejünket a testi felépülés, a hangulati ingadozások és a csecsemőgondozás kihívásainak hullámverései közt. Persze hogy minden normális nő ilyenkor egy a “nagykönyvben megírt” Nagymamáról álmodozik. Valakire, aki “helyettem is tudja, mire van szükségem most!”

Valakire, aki anyáskodik az új anyuka felett.

Lehet, hogy ez már a múlté, mert sajnos a pillanatnyi nagymamai generáció sem kapott sok segítséget annó, így sajnos már ők sem mintahordozók. Így én például nagy híve lennék a megfizethető, profi gyermekágyas segítői szakma nagyobb társadalmi és anyagi elismertségének. Olyan szakértőknek, akik a főzéstől a takarításon át, a könnyek felszárításán keresztül, a szoptatási szaktanácsadáshoz is értenek. Minden anyának járna egy ilyen posztpartum angyal – s ez nem luxus, mert régen szinte minden parasztasszonynak járt, néha nem is egy…

Sajnos nincs varázspálcám, ezért azon kívül, hogy megosztom ezeket a gondolatokat, annyit tudok tenni, hogy a következőkre bátorítok minden szülés előtt álló kismamát (ha időben, még a szülés előtt elérnek hozzájuk ezek a gondolatok):

Először is mihamarabb nézzenek körül a környezetükben (család, barátok, megfizethető segítség), hogy kikre számíthatnak. Ne adják fel túl hamar a keresést. Beszélgessenek rokonokkal, barátokkal az igényeikről, és (fontos!) adjanak nekik is időt ahhoz, hogy megértsék, és (ha kell) alkalmazkodjanak ezekhez az igényekhez.

Emellett mihamarabb kezdjék el a hétköznapi, praktikus, ház körüli teendőkkel kapcsolatos, meglévő családi és házastársi szokások feltérképezését: egyfajta háztartási önfelfedezést. Mondhatni, az önismeretnek egy speciálisan nőies arculatát kellene vázolni: ebben az értelemben is értenünk kell magunkat egy kicsit legalább ahhoz, hogy kommunikálhassuk, mi is jó nekünk, mire van szükségünk! Ez egyébként az érzelmi érés, felnövés, az anyává válás, szülővé érés egyik fontos lépcsője. Ezzel némiképp pótolhatjuk a (gyakran hiányzó) empatikus, “maguktól is tudják, mi a jó” Nagymamákat. Így (a senkinél-semminél ez is jobb:) mi válunk szülés utáni önmagunk mentőangyalaivá, gondoskodunk önmagunkról, hogy majd amikor kézben van a gyerek, akkor ezek ott állnak majd támaszul (pl. az előre lefőzött ételek, a gondosan eltervezett, házkörüli rutin alternatívák, B-tervek, ill. előre takarékoskodás, vagy bölcs prioritásokra alapozott pénzköltésekkel megspórolt pénzből a bevásárlás házhozszállítása, a ruhák tisztíttatása, az ebéd kihordása, stb).

Mindezt annak érdekében, hogy azt élhessük meg, amit fent a “mi az, ami segít” kérdésnél soroltam fel. Hogy ne feleslegesen megterhelő rutinfeladatok daráljanak be minket, és ne az legyen a vége, hogy a posztnatális kimerülés – harag – depresszió Bermuda háromszögébe süllyedünk bele – mint sajnos (a statisztikák szerint) a mai nők megdöbbentően nagy száma

És ha vagy olyan szerencsés, hogy van körülötted olyan (vérszerinti, vagy egyéb) Nagymama, aki tényleg egy mindent szavak nélkül is értő-érző angyal, akkor becsüld őt meg. És kérj tőle annyi segítséget, amennyit csak tudsz – és közben ne felejtsd el értékelni a saját helyzetedet sem, mert a modern világban ez tényleg ritka kincs!