Szerző: Gáborjáni Réka

Az a segítség, ami segít. Olyanokkal vedd magad körül, aki ezt képesek érteni, elfogadni és eszerint cselekedni. Még akkor is, ha ők nem feltétlenül tartoznak a legközelebbi rokonsághoz, vagy ha pénzbe kerülnek. Vagy (legkevésbé javasolt forgatókönyv) ha ez a valaki te magad vagy: ha kénytelen vagy (részlegesen) saját magadnak (elő)gondoskodnod majd a szülés utáni időszakra.

Segítséget kérni talán a legnehezebb dolog. Miért? Egyrészt, mert nehéz átadni a kontrollt. Másrészt, mert félünk, ez valahol azt jelzi, hogy mi nem állunk a helyzet magaslatán; azt, hogy egyedül nem megy – a mai világunkban ez pedig nem valami nagy erény. Harmadrészt pedig, mert nincsenek rá szociális mintáink: társadalmi szinten merült a múlt homályába, hogy is kell a gyermekágyas anyát támogatni.

Régen, egy sokkal inkább közösség orientált világban persze ez nem így volt. Egy egész nagycsalád támogatta a friss anyát és a kisbabát. Illetve az egymásra utaltság során megtanult együttműködési és kompromisszumra való képesség pozitív érték volt. Tapasztalás és bölcsesség.

A modern társadalmaknak is vannak persze bizonyos, közösségileg behatárolt területei (csapatmunka, sport), ahol ezt most is kultiváljuk – csakhogy a szülés utáni rendkívül privát és intim időszak pont nem ez a kategória.

A gyermekágyra szólóan nincsenek jól bevált segítői mintáink. 

Az elvárás az, hogy egy újdonsült anyuka pár héten belül álljon vissza a “munkába”. Vannak országok, ahol ez tényleges munkahelyi visszatérést jelent, itthon egész barátságos helyzet van e tekintetben, de ha például van már otthon nagyobb gyerek, akkor a szülés után szinte azonnal visszaáll az anya az egy-gyerekes kerékvágásba. És sajnos ez egy kívülről, belülről, egyaránt ránk nehezedő elvárás. “Megszülted a gyereked, légy most már aztán tényleg jól!”

Mostanában az anyukák szülés utáni egy-két, vendégjárós hetet leszámítva lényegében eltűnnek a süllyesztőben: alig néz feléjük valaki (nemhogy komatállal, főtt étellel állítana be még a második hónapban is). Tényleg nagy érték a privát szféra és az individualitás, de ennek az ilyen archaikus helyzetekben megisszuk a levét. Mert ha megnézzük a régi, törzsi társadalmak életét, vagy ha biológiailag is rátekintünk az evolúciós mintáinkra, azt látjuk, hogy az újszülöttes időszakban az anyák nem voltak egyedül, sőt gyakran egy kis “falu” vette őket ilyenkor körbe.

A gyermekágyas időszak anyái az emberiség történelme során soha sem voltak olyan magányosak, mint most, a mi modern világunkban!

Ilyenkor sérülékenyek vagyunk. Gyermekágyas időszakban ráadásul még fizikailag is gyengék. Még arra is gyengék, hogy segítséget kérjünk. Sőt: sokszor azt sem látjuk tisztán, hogy mire is van igazán szükségünk, nem tudjuk pontosan megfogalmazni az igényeinket. Ha pedig ez az első babánk, akkor még elveszettebbek vagyunk: nem tudtunk előre készülni (amikor még nyugalom volt, a szülés előtt, és szervezni tudtunk volna), mert nem tudtuk még, mire számítsunk.

Ebben némiképp segít már tapasztalt anyatársak tanácsa, vagy a gyermekágyas tanfolyamok. Én mindkettőt nagyon ajánlom! Persze végső soron a saját gyerekágyas tervünket nekünk magunknak kell megírni, és a saját gyerekágyunkat magunknak kell megélni.

Bár a hétköznapi valóság az, hogy egyénileg és egyedül, gyakran magányosan, a saját bőrünkön (remélhetőleg nem kárán) fedezzük fel mindannyian, hogy mire is van szükségünk a gyermekágy alatt, azért tömören álljon itt:

Mi az, ami ebben a hat hétben segít? Ami tényleg segít.

Az segít,

• ami megkönnyebbüléssel tölt el;
• amitől ellazulsz;
• ami mosolyt csal az arcra;
• amitől szerelembe tudsz esni a babáddal (ami, bárki állít bármit is: egy folyamat, ráadásul megtámogatandó folyamat);
• amitől zubogni kezd benned az oxytocin, ami a hosszútávú kötődés és (részben) a szoptatás hormonja;
• amitől csurog maga a tej;
• amitől árad a baba iránti szerelem.

Nem segít az,

• ami stresszhormonokat vált ki;
• amikor nem tudsz kilépni ebben a hat hétben a hétköznapok szokásos feladataiból és emiatt multi-taskingolnod kell;
• amitől megfelelés kényszered lesz;
• ami a túlzott teljesítésre ösztönöz;
• amitől túlzó, vagy hamis (külső-belső) elvárásokat kelt benned;
• amitől nem tudsz önmagad lenni;
• amitől nem tudod új, megszületőben lévő anyai énedet felfedezni, kitanulni, elfogadni, és babáddal együtt megszeretni.

Van, amire tudunk készülni, de nagyon sok mindenre nem. Túlélési üzemmód van az első hetekben, épp hogy csak rövid lélegzetvételnyi időkre dugjuk csak ki a fejünket a testi felépülés, a hangulati ingadozások és a csecsemőgondozás kihívásainak hullámverései közt. Persze hogy minden normális nő ilyenkor egy a “nagykönyvben megírt” Nagymamáról álmodozik. Valakire, aki “helyettem is tudja, mire van szükségem most!”

Valakire, aki anyáskodik az új anyuka felett.

Lehet, hogy ez már a múlté, mert sajnos a pillanatnyi nagymamai generáció sem kapott sok segítséget annó, így sajnos már ők sem mintahordozók. Így én például nagy híve lennék a megfizethető, profi gyermekágyas segítői szakma nagyobb társadalmi és anyagi elismertségének. Olyan szakértőknek, akik a főzéstől a takarításon át, a könnyek felszárításán keresztül, a szoptatási szaktanácsadáshoz is értenek. Minden anyának járna egy ilyen posztpartum angyal – s ez nem luxus, mert régen szinte minden parasztasszonynak járt, néha nem is egy…

Sajnos nincs varázspálcám, ezért azon kívül, hogy megosztom ezeket a gondolatokat, annyit tudok tenni, hogy a következőkre bátorítok minden szülés előtt álló kismamát (ha időben, még a szülés előtt elérnek hozzájuk ezek a gondolatok):

Először is mihamarabb nézzenek körül a környezetükben (család, barátok, megfizethető segítség), hogy kikre számíthatnak. Ne adják fel túl hamar a keresést. Beszélgessenek rokonokkal, barátokkal az igényeikről, és (fontos!) adjanak nekik is időt ahhoz, hogy megértsék, és (ha kell) alkalmazkodjanak ezekhez az igényekhez.

Emellett mihamarabb kezdjék el a hétköznapi, praktikus, ház körüli teendőkkel kapcsolatos, meglévő családi és házastársi szokások feltérképezését: egyfajta háztartási önfelfedezést. Mondhatni, az önismeretnek egy speciálisan nőies arculatát kellene vázolni: ebben az értelemben is értenünk kell magunkat egy kicsit legalább ahhoz, hogy kommunikálhassuk, mi is jó nekünk, mire van szükségünk! Ez egyébként az érzelmi érés, felnövés, az anyává válás, szülővé érés egyik fontos lépcsője. Ezzel némiképp pótolhatjuk a (gyakran hiányzó) empatikus, “maguktól is tudják, mi a jó” Nagymamákat. Így (a senkinél-semminél ez is jobb:) mi válunk szülés utáni önmagunk mentőangyalaivá, gondoskodunk önmagunkról, hogy majd amikor kézben van a gyerek, akkor ezek ott állnak majd támaszul (pl. az előre lefőzött ételek, a gondosan eltervezett, házkörüli rutin alternatívák, B-tervek, ill. előre takarékoskodás, vagy bölcs prioritásokra alapozott pénzköltésekkel megspórolt pénzből a bevásárlás házhozszállítása, a ruhák tisztíttatása, az ebéd kihordása, stb).

Mindezt annak érdekében, hogy azt élhessük meg, amit fent a “mi az, ami segít” kérdésnél soroltam fel. Hogy ne feleslegesen megterhelő rutinfeladatok daráljanak be minket, és ne az legyen a vége, hogy a posztnatális kimerülés – harag – depresszió Bermuda háromszögébe süllyedünk bele – mint sajnos (a statisztikák szerint) a mai nők megdöbbentően nagy száma

És ha vagy olyan szerencsés, hogy van körülötted olyan (vérszerinti, vagy egyéb) Nagymama, aki tényleg egy mindent szavak nélkül is értő-érző angyal, akkor becsüld őt meg. És kérj tőle annyi segítséget, amennyit csak tudsz – és közben ne felejtsd el értékelni a saját helyzetedet sem, mert a modern világban ez tényleg ritka kincs!

A gyermekágyas terv a szüléstervnél is fontosabb!

És mégis ez az, amiről a legtöbbször elfeledkezünk. Fontos készülni praktikusan, logisztikailag, érzelmileg, párkapcsolatilag, baba gondozási-nevelési elvek mentén, mert egyébként lehet, hogy a legfontosabb elmarad: vagyis az, hogy a mama erőre kapjon!

Sok hullám jön, a baba születése után, melyek mind meglovagolhatóak, de nehéz, ha közben valójában felesleges pl. a háztartással kapcsolatos dolgokra pazaroljuk az energiát. Mi a szülésfelkészítőkön egyre többet és többet készülünk arra, hogy jól állíthassuk fel a prioritásokat.

A posztpartum terv az, aminek a legtöbb váradós nő nekifut, és tény: ez egy remek kezdet! A probléma persze főleg az, hogy mielőtt ténylegesen lenne babád, nem igazán tudhatod, pontosan mire is kell, hogy felkészülj.

Mert könnyű böngészni az áruházak által összeállított végtelen hosszú beszerzési listát, ilyen babakocsi, olyan kiságy… De van azért egy-két fontos dolog, amit jó átgondolni.

• Ha rákészülsz talán oda is eljutsz, hogy leírj egy-két gyermekágyas gondozási ötletet is: hogy kell hasat lekötni, vagy babát masszírozni.
• Ha szerencsés vagy akkor eltervezheted, hogy hosszú hetek, hónapokon keresztül otthon maradsz. Pihensz.
• Ha nagyon ügyes vagy, akkor házhoz kijáró masszázst is kaphatsz: kellene is, hogy kapjál, nagy támogatója vagyok ennek. Ez nem hercegnői luxus! Indiában a legszegényebb, poros falucskában is kijár az új anyának a napi hasmasszázs.
• Én nagyon bátorítalak arra is, hogy beszélgess anyukáddal, nagymamáddal: nézd meg mi is a hozott babagondozási örökséged. Biztos lesz benne olyan, amit örömmel viszel tovább, és olyan is, amit legalább ilyen örömmel teszel le.
• Nagyon remélem, hogy családtagok, barátok, ismerősök nemcsak az első két hétben hoznak neked házhoz főtt ételt, hanem ez kitart mind a 6-8 hétre. Két hét alatt még egy nő sem épült fel a szülésből (pedig azért elég strammok vagyunk, még így a modern világban is). De lehet előre főzni, lefagyasztani, és persze létezik ételfutár is.
• És bízom benne, hogy nem te fogsz takarítani, mosni, vasalni, bevásárolni az első hat hétben, hanem megszervezitek ennek az akár pénzzel megfizethető módjait is.

Ezek mind-mind remek és tényleg fontos gondolatok, amiről úgy veszem észre, hogy még én sem tudok elég sokat regélni Nektek a szülésfelkészítőkön – még így sem hiszitek el nekem (vagy tapasztalt barátnőiteknek) azt, hogy minden perced a babáról és az ő gondozásáról fog szólni ebben a másfél hónapban. Emellett kellene ugyebár a testednek visszazáródnia, erősödnie, és a mellednek szoptatni megtanulnia, stb. Hát hogy is sikerülne ez, ha közben “mosogatsz”?

De még ezek sem készítenek fel a leges-legfontosabbra: hogy anyuka leszel. Hogy találkozol majd ezzel az új, kis emberrel, akit eddig a babádnak hívtál. Azt sem tudod, milyen lesz a szülésed, és annak milyen testi-lelki kihatása lesz ezekre az első hetekre.

Ilyen hullámverések közt az embernek muszáj rugalmasnak lennie, hogy megtarthassa (valamennyire) az egyensúlyát. Nagyon jók a babagondozási könyvek, amiket szülés előtt olvasgatsz, de aztán fejbe kólint a realitás és a legtöbbről kiderül, hogy marhaság. Nem szabad külső elvekhez ragaszkodni, mert ellened fordulnak, és ami igaz volt tegnap, az már másnap a múlté… A gyermekágyas terv nem azért van, hogy minden pontját szigorúan betartsd: legyen terved, de ne ragaszkodj hozzá. Kevés, de betartható háztartás körüli szabályt érdemes átgondolni – önmagatok háttér támogatására – mert erre SEMMI időtök nem lesz, miközben úsztok az árral!

A legfontosabb felkészülni arra, hogy képes legyél (képesek legyetek) alkalmazkodni, adaptálódni, elfogadni azt, ami van. A jelenben lenni.

Azt kell kitalálni, hogy mi az, ami Téged (Titeket) ebben a leginkább megtámogat? Mi szokott még “normál” élethelyzetekben is kibillenteni? Mert azt ki kell zárni! Mi az, ami segít? Mert azt meg kell hívni. Nem tudod, hogy pontosan mik is ezek? Akkor nagyon gyorsan kezdj el gondolkodni, mert a gyermekágyas felkészülés alapja az önismeret és az önelfogadás!

Ezek a gyermekágyas tervnek a kevésbé előtérben lévő, de azért mégis nagyon lényeges részei. A gyermekágyas tervnek ugyan sok eleme van (praktikus, logisztikai, érzelmi, fizikai, párkapcsolati és babagondozási, regenerálódási), de a lényeg, hogy a terv mégiscsak arról szóljon, hogy segítsen rugalmasnak, elfogadónak maradni. Hogy ebben a szétszórtságban, áramlásban, és kontúrvesztésben legyen mégis valami, ami Téged és Titeket ebben a családi, újjászületési folyamatban összetart.

Nem mondanám, hogy ez titok, de elfeledett bábai bölcsesség. Régen úgy mondták: “minden lábon töltött gyermekágyas nap mínusz egy év a nő életéből”.

Azért álljunk meg egy pillanatra, hogy ezt a gondolatot rendesen megemésszük!

A posztpartum időszak egy kontinuitás, “híd” az egészség és a hosszútávú jóllét felé – VAGY (rossz esetben) a betegségek és gyengeségek irányába, olyannyira, hogy az ekkori regenerálódás, vagy annak hiánya egész (!) életre szóló!

Könyörtelenül és kamatostul hajtja majd be rajtunk az idősebb kori testünk azt, ha ilyenkor nem pihenünk eleget, ha nem támogatjuk testünk elképesztő változási folyamatainak egyik legdrámaibb szakaszát (terhesség után szoptatós anyává átalakulni testi szinten is életünk egyik legradikálisabb sztorija, és akkor a lelkiekről még nem is szóltunk).

Mert FONTOS tudni, hogy hormonális tekintetben a posztpartum és a menopauza időszakát megélő nők teste sokban hasonló: az ösztrogén és a progeszteron arány, ill. egyensúly kibillenése például, vagy ugyanezen hormonoknak a placenta megszületési pillanatában induló zuhanása is – ez egy drasztikus folyamat, amin a várandósság alatti, egekig érő hormonszint csúcs után a kismama átesik. Szó szerint elvonási tünetek is vannak ilyenkor.

Hónapokba telik, amíg a fiatal női test újraépíti ezeket a hormonszinteket – ami ha idősebb korban szül, valamivel még nehezebb feladat (miközben persze a test szoptatni tanul), ill. kortól függetlenül, ha hiányos a gyermekágyi megtámogatottság, akkor az rossz esetben perimenopauzáig is elhúzódó, hiányos hormonszintet okoz.

Így lesz, ha nem tiszteljük testünk folyamatait, a hormonbankunk annyira kimerült, hogy 40-45 éves korunkban a kelleténél jobban megszenvedjük női életünk egy újabb felvonását.

És akkor még nem szóltunk a holisztikus értelemben vett, testi-lelki- energetikai “imprintről”. Magyarán: ha megszenvedett a gyermekágyas időszak, akkor évekkel később (mivel a test emlékszik), a menopauza alatt is párhuzamos tüneteket, megszenvedett klimaxot produkál majd – HA nem vigyázunk (mert persze a gondoskodás, öngondozás akkor is fontos feladat, gyógyír)!

Persze nemcsak a hosszútávú egészség az, ami miatt ilyenkor az új anyuka a jelenlegi családi, közösségi és társadalmi támogatásnál sokkal-sokkal többet érdemelne. Önmagában annak is elegendő érvnek kéne lennie, hogy mennyire nehéz ilyenkor egy anyuka dolga, hogy milyen magányos az a helyzet, amibe szülés után a nők nagy része kerül. Hogy a posztpartum kimerülés szindróma járványszerűen terjed és túl sokszor torkollik depresszióba, aminek mindenki megissza a levét.

Mindezt életünk egyik legintenzívebb, de legszebb és (nincs rá ebben a gyakran vulgáris világban jobb szó) szakrális időszakáról mondom.

Még egy “titok”: a férjeink, partnereink NEM arra valók, hogy ők egyedül álljanak helyt egy egész támogatói rendszert pótlandó! Az apukák is elképesztően szépséges érési folyamaton áthaladó férfiak, épp tanulják a szerepüket ők is. Épp feldolgozzák (ők is) a családi struktúra átrendeződését, keresik a helyüket ebben az új rendben, viselik a rájuk (is) zuhanó felelősség új terheit. Ők is új énjükre lelnek a baba megszületése és a mama szülése által. És vannak már tanulmányok arról, hogy a párok majdnem olyan mértekben kerülnek depresszív állapotokba ebben az időszakban, mint a mamák. 😦

Sosem késő szülés előtti és gyermekágyas segítséget kérni! Ne szégyelljétek! Téves a “majd mi ketten megoldjuk” modernkori, mikrocsalád orientált filozófiája. Nem működik. Nem az (értő) külső segítségen múlik az intimitásotok fenntartása, hanem paradox, és áttételes módon épp, hogy ez menti azt meg!

Én a szülésfelkészítőimen mindig hangsúlyozom: írjatok gyermekágyas tervet! Hetekkel a szülés előtt már kezdjetek el logisztikailag is szerveződni az első 6-8 hét háztartási munkáinak delegálására, komatálra, vagy fizetett étel házhoz szállításra. Nincs mindig elérhető, ölelő nagymama, de a masszőr házhoz is jön.

Figyelem: ez nem csak pénzkérdés, hanem prioritások felállítása! Vannak a pénzköltésnek bölcs módjai is, ne dőljetek be a baba-mama biznisz cinizmusának, a gyermekágynál a legkevésbé a “szép függöny” fog titeket boldogítani….

Egyre több posztpartum csoportok, Mamakörök és segítők állnak a mostani új szülők segítségére. Keressétek őket! A legjobb hosszútávú befektetés a testetekbe, idősebbkori énetekbe, és a párkapcsolatotokba!
❤😊❤😊❤

Eredeti poszt:
https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2708575779197727&id=138380166217314

A Matrescence, vagyis a (kamaszodáshoz hasonlítható, eget, földet rengető, változásokat hozó) “anyásodás” időszaka egy olyan új kutatási terület, ahol találkozik a tudomány a spiritualitással. Ahol a pszichológia, a szociológia, a kultúrális antropológia, a fejlődéstan és biológia, az endokrinológia és a legújabb idegrendszeri kutatások eredményei, szálai összefutnak.

De minél mélyebbre ásunk az “anyásodás” kutatásába, annál egyértelműbb, hogy a tudomány önmagában nem képes minden ekkor felmerülő kérdésre, sőt gyakran kételyre, választ adni.

Alapvetésként hasznos elfogadnunk, hogy itt a Földön mi emberi tapasztalásokat gyűjtő, lelki-szellemi lények vagyunk, tehát, hogy a nehézségeink elsősorban tanulási lehetőségek (nem pedig, átok, büntetés, vagy valamely képzelt hiányosságunk eredményei).

Alapként kell, hogy értsük, hogy az emberi élet célja (igen, a babáé, és a mamáé is) a tudat fejlődéséről szól inkább, mint statikus és materiális, állandóságot sugalló állapotok egy bizonyos szempontból “sikernek” elkönyvelt, lineáris fűzérre való felsorakoztatásáról.

Ez a gondolat különösen igaz a szülés utáni, posztpartum időszakra, ami nem az élet boldog csúcsára való “megérkezésről”, hanem egy szabad nőnek az anyaság kötelékébe ÉS erejébe való, fokozatos érési folyamatáról szól (és nemcsak az első kisbabánál!).

De ha ezt az átlag kultúránk nem érti, nem sugallja, akkor ez az időszak rendkívül szorongós, fájdalmas és összezavaró lehet a legtöbb nő számára, ráadásul anélkül, hogy erőt meríthetne abból, hogy minden könnycsepp, és boldog mosoly egyaránt megéri a fáradalmakat.

Mi az, hogy “lelki-spirituális” fejlődés? Hát, nem az a bizonyos rózsaszín-arany felhőkön való szirupos szárnyalás, amitől sok hús-vér nőnek a gyomra fordul fel…

Legtöbbször a fejlődési ugrásainkat, pont mint a kisbabáknál, munka, erőfeszítés, szorítottság, szülőcsatorna-sötét érzetek előzik meg, melyek végeredménye az, hogy a világról alkotott képünk megváltozik, hogy képesek leszünk perspektívát váltani.

Általában része a folyamatnak egy regressziós, inkubálódási, méhbarlang jellegű állapot, amiből kipréselődve, újjászületve találunk rá egy új létezési formára.

Ennek eredménye az a metamorfózis, átalakulás, ami után az előző állapotba való visszalépés már lehetetlen (még ha néha vágyott is).

A báb pillangóvá alakulása erre a klasszikus metafóra.

Sok nő a posztpartum “anyásodás” időszakát nehéz, kételyekkel teli, depresszív, sötét, zűrzavaros időszaknak éli meg, melyet persze eksztatikusan gyönyörű és boldogságos pillanatok színeznek. De a mi világunk csak ez utóbbiakat fogadja el hiteles érzésnek – és ez sok kismamát felesleges önbántás felé sodor!

Sok kismama a teljes kimerülés állapotába jut a hat hetes gyermekágyi szak végére, úgy hogy erre a legkevésbé sem volt felkészülve.

Az alagút masik végén előbukkanó, erejükbe visszatérő új nők, az anyák pedig új képességekről, belső kincsekről, sőt egy nagyon mélyről felbuggyanó hála és új típusú önbizalom érzetről beszélnek,

Az “anyásodás” egy olyan folyamat, aminek a végén az egyes számból többes szám lesz, ami paradox módon mégis az egységről szól, mert az “ÉN” “MI”-vé alakul.

Megdöbbentő, kortárs tudományos tény, hogy ezt a DNS-ünk is mutatja, epigenetikai váltáson estünk át. A nő sejtjei magukban hordozzák a másik lény emlékét. És ez megváltoztatja a nő egész életét.

De nem csak azt!

Az “én”-ből “mi”-vé való transzformáció során egy kicsit önmaga teljességébe és határtalan képességeibe (na, jó: mozgó határaiba) is beleérez a nő ilyenkor.

Azok a nők, akik eddig a pontig patikamérlegen kiszámítható, célorientált életet éltek a várandósságukig, a méhükben növekvő új élet kihordása és az anyásodás időszaka (meddig is tart, a gyerek 18 eves koráig?) alatt radikális paradigmaváltáson esnek át. Vannak pillanatok, amikor ez a magát újonnan megtapasztaló nő nem fér már bele a korábbi ruháiba, a korábbi élet szabta határokba, hanem ténylegesen hétköznapi csodákra képes ISTENNŐNEK érződik!

És ezt még a legtradícionalisabb spirituális tanítások is megébredési, megvilágosodási pillanatoknak hívják.

Ha egy nő képes arra, hogy ki tudja honnan (mert a tudomány erre választ nem ad) életet teremtsen itt a Földön, akkor logikus, hogy felmerül benne tudva, vagy tudatalatt, a kérdés: “hát honnan is jöttem akkor én magam?” “Mi is az én lényegi, esszenciális lényem?”

Egy kisbaba születése ég és földrengés – nemcsak a mama, de az apák számára is. De a folyamatot a nő éli meg mély, biológiai, sejt szinten, DNS-ileg ő az, aki átalakul! Ez sokkal-sokkal nagyobb valami, mint amit az éleslátó, mégis szűk spektrumban pásztázó, racionális elme felfogni képes!

Az anyásodás tehát az a folyamat, ami során a nő tapasztalati szinten kerül kapcsolatba az Élet forrásával és egyesítő bölcsességével.

(Biztos hogy ezt az időszakot mosogatással, kilók számolgatásával, a modern világ rendkívül “lapos” mércéje alapján akarod megélni?

Ha nem, keresd a gyermekágyra felkészítő tanfolyamokat, és szakembereket, nem utolsó sorban a családod és szűk baráti környezeted segítségét!)

Eredeti poszt:
https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2615447398510566&id=138380166217314