Nézzünk szembe félelmeinkkel!

Nézzünk szembe félelmeinkkel — a várandósság alatti lelki munka

VISSZA A SZÜLÉSES CIKKEK GYŰJTEMÉNYE OLDALRA –>

Egy ismerősöm mesélte, hogy egyszer egy csapat gyerekkel egy kisebb tanyán látogatóban észrevették, hogy az egyik kecskeanya szülésre készülődik. A gyerekek növekvő számban vették őt körbe, aki szegény egyre idegesebben pillantgatott az egyik gyerekről a másikra. Végül nagy nehezen felállt és elhúzódott az egyik deszkakerítés mögé, a gyerekek pedig a kis lyukakon keresztül csendben figyelték, ahogy az addig leállni látszó szülése szépen újraindult, és a magány biztonságában hamarosan meg is szülte a kisgidákat.

A félelem, a szorongás nagy úr. Szüléskor is. Jelentősen lassíthatja a szülés természetes folyását. A többi emlőstől eltérően, mi emberek arra is képesek vagyunk, hogy ne csak attól féljünk, ami konkrétan azon a helyen és helyszínen „fenyeget”, szorongat minket, hanem múltbéli történéseink, negatív élményeink, sot a jövőre irányuló, a még ismeretlentől való szorongásunk is mind jelen lehetnek egy-egy pillanatnyi énállapotunkban.

Szüléskor, ha egy nő szorong, azonnal elkezd teste stresszhormonokat (catecholaminokat) termelni, melyek a szülést segítő, fájdalomcsillapító (endorfinok), ill. a méh ritmusos összehúzódását beindító más hormonokkal (oxytocin) ellentétes hatásúak. Olyan ez, mintha vezetés közben egyszerre lépnénk a gáz-, és a fékpedálra: így sehová nem haladunk. A kórházi szüléseknél általában ekkor lép be az endorfin helyett az epidurális érzéstelenítés, a természetes oxytocin helyett pedig a pitocin infúzió.

Sokszor történik meg a vajúdás során, hogy valami megtorpan. Egy ismerősöm mesélte a következő történetet elso gyerekük születéséről:

„Jól haladt a vajúdás, és gyönyörűen ki is tágultam. Ekkor azonban hirtelen minden leállt! Abbamaradtak a kontrakciók! Vártunk egy kicsit, zavarodottan. Aztán a férjem egyszer csak megkérdezte „mi történik itt szerinted?” Ekkor sírni kezdtem, és felbukkant egy mindent elsöprő érzés, hogy most már minden megváltozik az életünkben, és éreztem, félek attól, hogy ez a kisbaba valahogy közém és a férjem közé ékelődik majd. 10 éve voltunk házasok. Elmondtam ezt neki, és ő is mondta, hogy benne is van ettől szorongás. De bármilyen furcsán hangzik is, ahogy ott erről rövid szavakkal beszélgettünk az erősödött meg bennünk, hogy a szerelmünk csak erősebb lesz, egy másik szintre ér, amit meg sem ismerhetnénk a baba megérkezése nélkül. És ekkor lassan ismét kész voltam arra, történjen valami, és egy óra múlva megérkezett kislányunk a családunkba!”

Nagyon fontosnak érzem, hogy elfogadjuk, vannak félelmeink és nagyon fontosnak érzem, hogy ezekből még a szülés előtt minél több a felszínre bukkanhasson, és így a vajúdás óráira kevesebb lelki munka maradjon.

Nem is olyan könnyű ez, mint az elsőre tűnhet! Sokszor ezek a szorongások mélyre bújnak. Több anyuka szorong pl. attól, hogy a szülés nem zajlik majd jól, vagy hogy gyereke nem egészséges. Nem beszélnek még maguknak sem erről, mert attól tartanak (talán babonából?), hogy ha kimondják, azzal valóra is válhat. Lehet, szeretnék párjukat megkímélni attól, hogy ők is féljenek. Sőt, néha a szorongás csak olyan általános, alig körvonalazható, nehezen kimondható. Az igazság az, bent tartani a szorongást több kárt okoz, mint kevesebbet. A kimondatlan félelem, csak mint a gőz a födő alatt, gyűlik-gyűlik, egyszer csak robban, vagy kifelé, vagy belül rombolva.

A következő javaslatok ötletek. Esetleg segíthetnek abban, hogy párunkkal, vagy egy barát segítségével, egyfelől a felszínre hozzuk az esetleg még nem is felismert félelmeinket, másfelől úgymond „átrágjuk” magunkat rajtuk. Ha ezek után még mindig érez valaki komolyabb szorongást, nagyon javaslom a szakértő segítség megkeresését! Fontos lenne valaki olyant találni, aki a családterápiában járatos, és a szüléssel kapcsolatos lényegi gondolatokat is jól ismeri.

Kibeszélni…

Engedd meg magadnak, hogy félj, akkor el is tudod majd engedni.
Pároddal, vagy barátoddal egy bő tíz percben beszélgessetek a félelmeitekről. Aki hallgat, tényleg hallgasson: ne szóljon közbe, ne kérdezzen, ne kérjen pontosítást, csak hagyja, a másik, aki beszél találja meg a saját irányát. Ha a hallgatóban bármi felgyülemlik hallgatás közben, tartsa meg a „monológ” végéig, akkor minden előjöhet.
Azért fontos ez, mert ha elég időt kapunk arra, közbeszólás, megszakítás nélkül mondhassuk el érzéseinket, gyakran magunktól jövünk rá a megoldásra. De ha megoldás nem is adódik rögtön az első beszélgetésnél, akkor is a mélyebben fekvő érzések lassan a felszín felé kezdhetnek áramlani a beszéd hatására. Lehet, több ilyen beszélgetésre is szükség van az oldáshoz.

Ha megtaláltad a félelmet, öleld magadhoz

Amikor azt, amit eddig ellöktünk egyszer csak magunkhoz öleljük, szeretettel és kegyelemmel — az maga a gyógyítás.
Játék. Képzeld azt, hogy félemed olyan, mint egy síró, megbántott kisgyerek. Öleld át azzal a fajta szeretettel és gyengédséggel, ahogy a kistestvéred ölelnéd, ha félne. Szenteld neki teljes figyelmed. Adj neki időt. Nem szükséges, hogy bármit is változtass rajta, csak tartsd magadban, elfogadással. Ez a féle magatartás nagyon más, mint amit először érezhettünk: amikor ellökni szerettük volna a félelmet, megszabadulni tőle, amikor szinte megfagyasztott minket belül még a gondolata is. Íly módon magunkban tartani a félelmet azt eredményezi, hogy abból a valakiből, aki fél, olyanná válhassunk, aki ugyan érzi a félelmet, de közben még millió másféle érzelmet is képes érezni ezzel egyidőben! Így mélyebben beleláthatunk, alapjaiból is megérthetjük, miről is szól a félelem.

A legrosszabb esetre szóló forgatókönyv

A félelem túlsó oldala a szabadság.
Ez a gyakorlat akkor lehet hasznos, mikor a félelem nem pontosan megragadható. Ismét javaslom, egy baráttal, vagy a párunkkal üljünk le, és kérjük meg őt, segítsen minket abban, hogy a félelmet tényleg a lehető legrosszabb, legrombolóbbank gondolt kimenetéig gondoljuk végig. Majd gondoljuk át, konkrétan mi tennénk abban a helyzetben. Ez egész meglepő, sőt megerősítő eredménnyel, ötletek felbukkanásával járhat! Érdekes rájönni, többre vagyunk képesek, nagyobb a fantáziánk, mint azt elotte gondoltuk volna magunkról.

Például:
A: Nagyon félek!
B: Mitől?
A: Hogy valami baj lesz a kisbabámmal.
B: Például?
A: Hát, elmúltam 36, és az orvosom azt mondta, nagy az esélye már ilyenkor a Down-kóros gyerekek születésének.
B: Gondolkodtál már azon, milyen lenne, ha ez bekövetkezne?
A: Húú, azt hiszem, nagyon nehéz lenne! Bár azt hallottam, a Down-kóros gyerekek különösen szeretetreméltóak. Csak hát ugye, mikor elképzelem, hogy nő fel a gyerekem, és mikről fogunk beszélgetni, akkor nehéz egy olyan gyerekre gondolni, aki toőem függ egész életében! Akkor gondoltam erre, mikor az amniocentézist vették le. Már most is annyira szeretem ezt a babát! Tudom, nagyon nehéz lenne, de beszéltem egy nővel, akinek Down-os a gyereke, és ő azt mondta, élete legnagyobb áldása az a kicsi. Azt hiszem végül is rendben lennék.
B: De azzal hogy bírnál el, hogy nem tudnátok beszélgetni úgy, ahogy azt szeretnéd?
A: Azt hiszem eddig is volt egy erős hitem magamban, az életemben… Szerintem ha ott lennék, megtalálnám a módját, legfeljebb másképp, mint most az elképzelni tudom.

Ez a beszélgetés azt mutatja be, hogyan tud a félelem szétoszlani, és utat engedni afelé, hogy megtalálhassuk magunkban azt a helyet, ahonnan erőt meríthetünk. Nem biztos, hogy a megoldásokat megtaláljuk már most, de gyakran elég az, ha az megerősödik bennünk valamennyire, majd ha ott tartunk, képesek leszünk elbírni a helyzettel.

Hívjuk meg ebédre…

Ez egy elmélyültebb gyakorlat, olyankor érdemes végezni, ha van rá időnk, és főleg kedvünk hosszasabban elidőzni félelmeinkkel.
Gyakran a szorongásaink fontos dolgokról számolhatnak be magunkkal kapcsolatban. Talán nem is kellene olyan gyorsan megszabadulnunk tőlük? Ez a gyakorlat arra szolgál, hogy szembenézzünk a félelmünkkel, méghozzá barátságos modorban, ahelyett, hogy elfordulnánk, elfutnánk, ami esetleg a természetesebbnek tűnő megoldás lenne számunkra. Ha szorongásainkat úgy nézzük, mint egy átmenetileg velünk tartózkodó vendéget, vagyis nem azonosulni saját félelmeinkkel nagyon hasznos dolog!

Párunkat vagy egy barátunkat megkérhetjük, hogy a következő kérdéseket lassan, és hangosan olvassa fel nekünk, minden kérdés után elegendő idot adva arra, hogy mélyen magunkba nézhessünk. Legalább 15-20 percet érdemes erre a gyakorlatra szánni.

1. Kezdem azzal, hogy figyelem a légzésem folyamatát. A belégzést és a kilégzést alaposan átélem, mintha ez lenne az első légzés életemben, és minden apró részlete rettentő izgalmas lenne. Minden be- és kilégzés alkalmával megpróbálok valami új elemet felfedezni a légzés folyamatában, a mellkasom emelkedésétől, a finom izommozgásokon keresztül, a ki- és beáramló levegő hőmérsékletének különbözőségéig. Hallgatom a saját légzésem hangját. A gondolataimmal most nem kalandozom el más időkbe, más helyekre, a jelenben vagyok teljesen itt. A légzésem az, ami mint egy horgony a jelenhez köt. Minden belégzéssel nyugalmat lélegzek be. Minden kilégzéssel, hagyom, a levegővel együtt minden olyan, amire már nincs szükségem, elhagyja a testem.
Ezt több percen át teszem, és megtisztítom a gondolataim a felesleges gondolati „fecsegéstől”.

2. Most elképzelem, hogy egy kellemes szobában ülök. Elképzelem a félelmem egy szimbólikus formában és meghívom ebédre. Lehet meglepő lesz az a forma, amit a képzeletem a félelmem megszemélyesítésére szán majd. Hogy nézne ki? Lehet emberi lesz, lehet nem. Ha nem emberi, élő dolog, milyen tárgy? Milyen formája, anyaga, tapintása van, stb.? Ha emberi, vagy élő, kér-e inni, enni? Hogy mozog? Ha tud beszélni, milyennek írnám le a hangját? Női, férfi, hangos, halk, mély, magas, ijesztő, nyávogó, stb? Mit mond? Végül pedig, mindez mit árul el a félelmemrol?

3. Nyitott érdeklődéssel fordulok a vendégem felé. Beszélgetni kezdünk. Megkérdezem: mire van szüksége a félelmemnek? És megkérdem, mit szeretne, mi a célja? Azt is megkérdem, szolgál-e valamilyen tanáccsal nekem? Megfigyelem, a beszélgetés közben változik-e a félelmem formája, milyensége.

Persze ez mind képzelet-játék, de olyan, amit érdemes komolyan venni. Fontos, hogy tudjam, gyakran a válaszok nem kész mondatok, szavak hanem érzések formájában jöhetnek! Engedem a „beszélgetést” szabadon zajlani, az elemzéssel várok.

Lehet, az így megszemélyesített félelem csak arra vár, meghallgassuk. Máskor azonban még utat is mutathat. Lehet, például, hogy egy várandós anyuka attól fél, a férje nem tud majd ott lenni a szüléskor. A megoldás lehet egyszerűen az, hogy leülnek a férjével beszélgetni, és pontról pontra átgondolni, mire is van szüksége, de lehet, a megoldás az, hogy egy másik kísérő személyt, akár a családból, akár kívülről, pl. egy dúlát hívnak segítségül.

A helyzet uralásának elvesztésétől való félelem

Az óceánt senki sem szelíditheti meg, de szörfölni azért megtanulhatunk… Swami Satschitananda
„Félek, magamon kívül leszek, hogy majd nem tudom, mi történik, hogy nem én diktálok!” Gyakran hallom ezt kimondva, vagy kimondatlan a hozzám járó anyukáktól. Érdemes átgondolni, hogy „nézünk ki” magunk előtt, mikor úgy érezzük, magunkon kívül vagyunk. Gyakran méltóságát vesztett, remegő, végtagjait uralni nem képes, sikítozó, (férjükkel) kiabáló nő képe az, ami ilyenkor beugrik. Vagy valami hasonló. Valószínűleg a TV-ben láthattunk ilyet.

Persze, itt elmondhatnánk, olyan talán sosincs, hogy mi uraljuk a helyzetet, az életünket… Igaz, olyan kultúrkörben, olyan világban élünk, ahol uralni valamit fontos dolog. Uraljuk az időt, életünket az órához igazítjuk, határidőnapló vásárlás nélkül el sem kezdődhet az Újév. Uraljuk testi és lelki hangulatainkat, kényelemérzetünket, úgy hogy pl. az ebéd előtti, vagy a délutáni kávészünettel pont egyidőben törjön elő bennünk az igény rá, addig semmiképp sem. Mi nők itt a világnak ebben a szegletében hihetetlen mennyiségu időt és pénzt költünk külső megjelenésünk „uralására”: illatok, formák, színek, tapintások elnyomására, átformálására, stb.

Tehát nem csoda, ha a szülés, ami ősi nőiségünk szabadjára engedéséről szól, és a szülőszoba, ami egy olyan hely, ahová akár ki is akaszthatnák a táblát „Hölgyeknek tilos a bemenet!”, rémisztő lehet, mert a megszokottól eltérő.

Paradox módon, az uralom elvesztésétől való félelemmel egyidőben beszél sok kismama arról, hogy attól szorong, nem tudja majd a dolgokat folyni engedni, vagy gyerekét magától elengedni. A helyzet uralását megtartani, de egyben az, hogy tudják, engedni kell, kétfelé húzó erejű. A szülés mindent átható energiáját ugyan nem uralhatjuk, mert az nálunk erősebb, rajtunk túlmutató, de lehet, segít, ha érezzük, ha beleengedjük magunkat ebbe az energiába, akkor az önmagában lehet egyféle „kontroll”.

Egy másik szüléskísérő egyszer úgy magyarázta ezt nekem, hogy ez olyan, mint a sízés (én nem tudok síelni): ahhoz, hogy ez jól menjen, rá kell hagyatkoznunk a hegy lankáira, lejtőire és domborulataira. Persze ehhez nagy adag figyelemösszevonásra és fókuszra van szükség: a térdeket ruganyosan tartani, mindig épp akkor behajlítani, amikor a domb jön, pillanatról pillanatra változtatva, jól elosztani a léceken a testsúlyunkat, stb. Ha csak egy rövidebb időre is figyelmünk elkalandozik, a fókusz eltunik, ha túlságosan erősen akarunk valamit a esetleg a talaj ellenében, eleshetünk. Tehát az uralás, síeléskor legalább is, testünk a talaj megváltoztathatatlan tulajdonságainak való átengedésének állandó megtartásában rejlik.

A szülési kontrakciók hullámainak meglovagolása is rendkívül intenzív figyelemösszpontosítást igényel: az, hogy elengedjük a gondolatot, az akarást („most én szeretném tudni-megmondani, stb., hogy mi és hogyan történjen legközelebb”), és hogy helyette arra figyeljünk pillanatról pillanatra mi is történik testünkben. Ez olyan tudás, ami a mi kultúránkban élő legtöbb nőnek nem jön magától! Ezért találja sok nő hasznosnak a jógát, a tai csit, a relaxációs és meditációs gyakorlatokat: mind a pillanatban való megnyugvást, teljes jelenlét érzését gyakoroltatják.
Az is lehet, a félelmek, csak a múltban és a jövőben laknak. A jelenhez semmi közük. Ahelyett, hogy azt kérdezgetnénk magunktól vajúdás közben: „Meddig tart ez még?!”, „Ez már végre az utolsó fájás lesz?!”, azt is megkérdezhetnénk: „Épp ebben a pillanatban jól vagyok?”

A fájdalomtól való félelem

A fájdalomcsillapítót nem a fájdalom, hanem az attól való félelem csillapítására adják.
A legtöbb nő erőteljes fájdalmat tapasztal meg vajúdása és szülése közben. Részben van ez amiatt, hogy sajnos a szüléssel kapcsolatban az ún. „negatív szuggeszció” elárasztja a kultúránkat. A félelmünk tökéletesen természetes válasz mindarra, ami a médiából özönlik ránk. Ahogy a fenti mondat is sugallja, már maga a félelem elviselhetetlen fájdalmat okozhat!

Sok olyan történetet hallottam, ahol a vajúdás azért állt le, mert történt valami a szülő nő közvetlen környezetében, amitol ő kényelmetlenül érezte magát, esetleg szorongott is. Ha az otthontól távol, a kórházban szülünk, érdemes a hellyel, a segítő személyzettel, ill. a kórházi rutinszabályokkal megismerkednünk jó előre. Azt pedig, hogy kit választunk kísérőnek a kórháziak közül ne csak az befolyásolja, szakmailag mennyire kompetens az illető, hanem hogy emberileg hogyan viszonyulunk mi hozzá és fordítva, hogyan érezük mi magunkat a társaságában.

Egyre több család választ magának dúlát. A dúla laikus szüléskísérő, aki a szülés teljes ideje alatt jelen van, de ha szükség van rá, akkor a szülés előtt és után is segítkezik a családnak. Az, hogy ha van valaki a szülésnél, aki megnyugtató hatással bír, már adatokkal bizonyíthatóan csökkenti a fájdalomcsillapítás igényét, szükségességét. Ez a kísérő partnerről is hatalmas terhet vesz le. Párunk így nem érzi annak szükségességét, csak ő az, aki a szülést kíséri. Ettől a félelemtől való menekülésképp szoktak néha a férjek elbátortalanodni a szülőszobától, vagy teljesen az orvos kezeibe átadni mindazt a segítő munkát, ami a feleségükkel történhet szülés közben. Kísérő mellett csak a szeretetükkel kell, hogy jelen legyenek, ami számukra is felszabadító hatású lehet.

Végül, hangsúlyoznám ismét, hogy felismerni a félelmünk forrását rendkívül megvilágosító hatású lehet! Az, hogy a szülésről hogyan gondolkodunk, hogyan érzünk nagy mértékben alakul attól, hogy mi magunk hogyan születtünk meg, hogy mi magunk hogyan szülünk, és hogy milyen történeteket hallunk a szülésről másoktól. Ha ezt a három területet külön-külön is felfedezzük, ráébredhetünk, a pontos információk helyett milyen „mítoszokat” hordozunk magunkban a szülésről.

A következő kis gyakorlat segíthet ebben. „Kibeszélős” stílusban (lásd fent) mindkét résztvevő felváltva 5-10 percen keresztül beszélnek, az egyik teljes csendben, közbeszólás nélkül hallgatja azt, amit a másik errol a három témáról mondani akar.

Mindezzel együtt meggyőződésem, hogy a szüléssel kapcsolatban ezen a három „forráson” túl, a nők rendelkeznek még egy magukon belül, mélyen fekvő forrással is. Valahogy „sejti szinten” öröklődik át ez a tudás és bizonyosság arról, hogyan kell gyereket szülni. Bármi olyan időtöltés, gyakorlás, ami segítséget nyújthat abban, hogy akár egy pillanat erejéig is, lehet csak egy érzetként, de tudatos, gondolkodó énünk mögé bepillanthassunk és engedjük, hogy ez a belső tudás felcsillanjon, csak erősítheti magunkba vetett ősbizalmunk. Szerintem erre a jóga, a meditáció, vagy a természetben való séta a legjobb módok.

A megítéltetéstől való félelem

„Jaj, mit gondol a másik rólam?”
Minden szülés más, mert minden nő egyedi. Sajnos gyakran előfordul, hogy a nők megítélik egymást annak alapján, milyen volt a szülésük, milyen választásokat, döntéseket hoztak, mi lett a szülés végső kimenetele. Mindennek tetejébe a szerepléstől, magától a szüléstől való félelem is erős lehet.

Szeretem, amikor a szülés után a már előtte jógázni hozzám járó kismamák megosztják egymással szülésük történetét. Egyszer az egyik kismama azt mesélte, mikor orvosa a császármetszést javasolta számára, felöltött benne, hogy így majd az ő szülési története nem lesz olyan „jó”. Ennyire gyorsan ítélkezünk saját magunk felett, és ijedünk meg mások ítéletétől!

Ahogy mondják: úgy szülünk, ahogy élünk. Mennyire ítéljük meg magunkat kíméletlenül? Mennyire ragaszkodunk mereven előre elképzelt szülési élményekhez? Úgy érezzük, nekünk jól „kell” csinálnunk? Kiért? Lehet, nincs olyan, hogy „jól”, csak milliónyi különféle megtapasztalása egy sokban hasonló testi és lelki folyamatnak, a szülésnek, amiket meghallgatva tanulhatunk. Vagy nem… Tudjuk-e ugyanilyen lelkesedéssel, megértéssel elfogadni a saját szülésünk történetét, legyen az olyan, amilyen, mint amit mások történetei felé adni, sugározni tudunk?

Bátorság szükséges ahhoz, az ismeretlent járjuk. És ki is garantálja, hogy a félelem nem tartozik a szülési élmények közé? Mint a fájdalmat, a félelmet is úgy éljük meg, ahogy azt a hozzá fuződő személyes viszonyunk megengedi. Ha farkasszemet nézünk vele, esetleg egy erős szövetségest fedezhetünk fel benne, aki tükröt tart nekünk—magunkról, gyengéinkről, de ugyanúgy még meg nem ismert erőnkről, nyíladozó képességeinkről!

Sok szeretettel kívánok ehhez minden jót!

Gáborjáni Réka
JógaSzülés oktató, dúla

VISSZA A SZÜLÉSES CIKKEK GYŰJTEMÉNYE OLDALRA –>

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑